A borlovag fogadalma

Tisztelettel köszönöm, hogy a Szent Ivó Borlovagrend tagjává, Borlovaggá, és egyben ivóvá fogadnak, és tudomásul veszem, hogy szentté avatásom csak később esedékes.

Fogadom, hogy a szántói bornak lelkes, és hatékony fogyasztója, jó hírének terjesztője, termelőinek igaz barátja maradok, míg a halál ki nem üti kezemből a poharat. Tisztelem névadónkat, Szent Ivót a bretagnei szerzetest, aki kétségtelen érdemeket szerzett az elesettek védelmezője és jogainak képviselete terén, minket mégis elsősorban neve indított arra, hogy e hagyományőrző testület zászlójára tűzzük.

Tisztelem a zempléni flóra két rangos vendégét a furmintot, és hű társát, a hárslevelűt, valamint édes nedveinek hozzáértő formálóit:

A savanyú talajképző vulkáni kőzetet, Az éltető nap sugarait befogadó dél-nyugati zempléni lankákat, 

A szőlőteraszok fölött a süvítő szélben acélossá edződő, kivételes zamatú hordókat adó évszázados tölgyeket, 

Az újbor bölcsőit a gyötrelmes munkával a szikár agyagba vájt hűvös leheletű pincéket, és dajkáját a simogató nemes penész fekete bevonatát, csak úgy, mint kényes rokonát a bothrytist, mely az aszú varázslatának titokzatos mágusa.

Fejet hajtok Árpád vezér, Rákóczi fejedelem és nagy királyaink, bölcsessége, valamint szőlőművelő elődeink szívós élni akarása előtt, mely ide hozott és itt tartott bennünket.

Hiszem, hogy nincs jövő a hagyományok ismerete és ápolása nélkül, hogy nincs borkultúra kulturált ember, és kulturált környezet nélkül, és hiszem, hogy a nemes célok nem tűrnek nemtelen eszközöket.

Óvom tehát a Zemplén egyedül álló kivételes értékeit, védem minden élőlényét és élettelen képződményét, büszke vagyok történelmi emlékeire, és minden neves, vagy névtelen szülöttére, akik a természet szeretetét, a szőlő és bor kultúrájának művelését ránk, utódjaikra hagyták.

Úgy segéljen engem a magyar borok istene!

LENGYEL OTTÓ

A legenda leírása

Az alábbi legenda lejegyzését Abaújszántó szülöttének, a történetíró Jászay Pálnak tulajdonítjuk, mert nem áll módjában tiltakozni ellene.

Az úr 1595. esztendejében Szántóra, Móricz Lőrinc házába látogatott a kor, és irodalmunk máig kiemelkedő poétája Balassi Bálint, aki a hagyományok szerint heves kötekedő, duhaj borívó, és a gyengébb nem irányába igazi nagytermészetű ember hírében állott.

Nem tudni, hogy éppen melyik reménytelen hitelezőjének zaklatása elől menekülvén, húzódott régi ismerőse vendégszerető kúriájának oltalmába, de az ingyen kvártély mellett bizonnyal számíthatott a Sátor-hegy tüzes levére, amit dicsérendő szorgalommal kóstolgatott is, a gazda szelíd unszolása mellett.

S mert a férfiembert kissé megpihenvén, és éhét csillapítván, rendesen filozofikus gondolatok kerítik hatalmukba, melyek központi dilemmája jobbára a szaporodás egyetemes kérdése körül forgolódott, a vitéz költő nyughatatlan vére is fölpezsdült végre.

S ahogy lenni szokott, minél többször mozdult borostás gigája, igyekezvén kitérni a nemes bor bővülő folyama elől, bódult szemében annál kívánatosabbnak találtattak Szántó ringó csípejű fehér cselédei, és bögyös asszonyai.

Mivel kávébarna szemének mélységébe gyakorta beleszédültek a gyengébb nem kevésbé állhatatos képviselői, Szántón is szép sikerek kecsegtették, kivált, hogy a tőkék közt görnyedő szőlőmunkás esteledvén jobbára saját pihenésével gondolt, s kevéssé foglalkoztatta bő vérű asszonyainak vágya. Természetes, hogy a kísértésnek annál nehezebb ellenállni, minél több éri az embert, hogy-hogy nem, mindig a mutatósabb asszonynépek estek áldozatául, az ékes beszédű szálfatermetű idegennek, aki tapasztalatból tudta, hogy a szép szónak mérhetetlen hatalma van az érző szívek fölött. Szigorú elveihez is szilárdul kötötte magát, mely szerint férfiember akár gátlástalanul is szépítsen a valóságon, ha annak segítségével remény adódik valakinek kivételes gyönyörhöz juthatni. Még akkor is, ha az a valaki történetesen ő maga.

Móricz Lőrinc napról napra növekvő vidámsággal szemlélte a vendége szemei körül mélyülő karikákat, amikor az, hajnaltájban beóvatoskodott a kúria ajtaján, hogy lecsípjen valamit a rövidülő éjszakákból elcsigázott teste regenerálódása céljára. Erre egyébként láthatóan egyre kevesebb esély kínálkozott, minthogy egyre-másra látszottak beérni a hódítás édes gyümölcsei, melyek potyogtak is rendesen a szép költő fejére, sűrűségükkel növekvő fejfájást okozva neki.

– Gondoltam, – merengett este a testes bor felett – szerethet engem az isten, hogy ilyen asszonyokat küld a vigasztalásomra, de most úgy áll a dolog, hogy alighanem a túlzott gondoskodásának fogok áldozatául esni. Ha lenne még jártányi erőm, tán ideje lenne megfutamodni, mert, csúfos a kudarc, amely reám várakozik.

– Roppant lehangoló – húzódott a füléig Móricz Lőrinc szája – tán még sajnálnám is, ha lenne rá némi időm Bálint öcsém. De bánatomra nincsen, így hát kárörvendenék inkább, ha nem venné zokon.

– Nevessen csak ki Lőrinc bátyám! Rég tudni illene, hogy egy üleppel egy lovat lehet csak megülni, én meg már egy egész ménest reméltem fölnyergelni. Nagyot akart a szarka, de nem bírta a…

– Megpróbáltatást. A szarka. No de egy vitéz, a végekről?

– A vitéz a végekről annyi kemény harc után most mégis egy párnacsatában látszik elvérezni. Nem mondom szép halál, de mégis szebb lenne túlélni.

• A jó juhász mindig tudta, hogy etetni kell a birkát, ha nyírni akarjuk.
• Aztán, hogy segítne rajtam a juhász bölcsessége? – Pillantott föl sűrű szemöldöke alól a költő.
• Hát, lehet, hogy a juhászné is tudja. – Hunyorított a házigazda, aztán csak némán fürkészték egymás tekintetét, és hosszút kortyoltak a jó szántói borból. Valami bölcsesség abban is lehetett, mert a következő alkonyon az aklok felé irányította halk lépteit a vendég. Ha a juhász szavától kívánt megokosodni nem sok szerencsével járhatott, – mert az, napok óta bent legeltetett mélyen a Zemplén lankái között, – de valami dolga mégis akadhatott a tanyán, mert a hajnali kakasszó még épphogy ott nem találta, s igen igyekeznie kellett, ha hazafelé észrevétlen akart maradni az ébredező szántói híres utcán.

Móricz Lőrinc hosszasan piszmogott a pipájával, amikor este asztalhoz ült vendégével, s a vacsora után sokáig hallgatták a mezei tücskök harsány cirpelését, mire helyén valónak érezte föltenni a kérdést:

• Használt-e öcsém, a juhász bölcsessége?
• A juhász bölcsessége? – Húzta a szavakat elgondolkodva a költő, de hangjában nyoma sem volt az előző esti levertségnek. – Az bizony mind benne vagyon ebben a palackban. – Emelt a lámpa fénye felé egy borostyán színű borral telt üveget, és kedvtelve nézegette, amint fölragyogott benne a viaszgyertya lángja.
• Aszú. Hegyalja aranya.
• Az. Orvosság, a leghatásosabb és legédesebb, amit isten sugallatára ember csak alkotott. Felkorbácsolja a vágyat, és ad hozzá férfierőt, királlyá lesz mind, aki kortyol belőle. Azzá tett engem is a szép juhászné, mert elébb ezzel kínált, aztán megint ezzel, hogy percek múltán már azt sem tudtam, melyiküket kívánom é jobban. Varázslat ez, és ő tudta a titkát.

Éltesse az isten!

Lehet, hogy így történt, lehet, hogy másként, nem tudjuk. De aki kóstolta már valaha Hegyalja utolérhetetlen aszú borát, az tudja, így is történhetett volna.

Lengyel Ottó

Zászlós borunk, a szántói cuvée dicsérete

Abaújszántón Tokaj-Hegyalja vezető szőlőfajtáit területileg ritkán különítették el egymástól. A hárslevelűt, és a furmintot többnyire együtt telepítették, tetszőleges arányban többnyire a furmint némi túlsúlyával. 

Bölcs előrelátás vezette a szántói szőlőművelőt e tevékenysége során, mert amikor az időjárás nem kedvezett az egyiknek, bőven kárpótolta termésével a másik. Ha a fagy megtörte is az érzékenyebb hárslevelű gerincét, a furmint vitézül állta a sarat. Ha viszont a szeptemberi égi áldás túl hosszúra nyúlván, csak nem akarta átengedni a helyét a napos meleg vénasszonyok nyarának, és a hólyagos furmint tömött fürtjeit szürkére színezte a penész, a hárslevelű hosszúra nyúlt laza füllengjei még mindig élvezhető minőséggel örvendeztették meg a csípős októberben termését betakarító gazdát.

Ha viszont a szeszélyes természet különös kegyelméből mindkét fajta bogyója aranysárgára érett a Sátor és a Krakkó vulkáni törmelékéről visszaverődő éltető napsugártól, a késői szüret a szántói cuvée emlékezetes élményét ígérte, a szőlő gyötrő munkáiból végre fölegyenesedő hegyaljai kapás számára.

A kézi présekben kíméletesen kisajtolt opálos lében összeköltözött a furmint és hárslevelű minden erénye és zamata, és a Sátor lösztakarójába vájt hűvös pincékben a téli hónapok alatt csodák keletkeztek. A gyümölcs nyálcsurgató cukrától féktelenné vált fölbuzdult mustot mérsékletre intette a Zemplén sziklái közt makacsul kapaszkodó szívós öreg tölgyek, tömött gesztjéből faragott, és lassú keményfa tűzön hordóvá hajlított dongák pincétől átvett hűvöse. Szigorú korlátok közé szorítva a zajosan tiltakozó, ígéretes folyadékot, nem hagyva túlmelegedni azt: „Várj még, csöndesedj, elgyöngít a hevesség! Tartalékold, és a borban mutasd majd meg kivételes erődet!”

A csínos gönci hordó legömbölyítette kissé kincset érő tartalma természetes savait, aranysárga színnel ajándékozta meg, s hozzáadott valamit a hallgatag hegyek üde leheletéből. Nem tudjuk mit, és nem tudjuk hogyan, de amikor a gazda megcsurdította lopója végén az újbor habzó cseppjeit, a gyertya lángja örömében táncra perdült az üvegpohár kristályain, ugrándozó sárga mézcseppekkel szórva teli a tufából faragott pinceboltozat nemes penészének fekete bársonyát.

Megcsillant annak a fénye a borász szeme sarkában is, amikor hunyorítva keresztül nézett az istenek e gyöngyöző ajándékán, és kiszáradt ajkához emelte a lélegzetétől harmatossá váló kelyhet. Szemét lehunyta, és megborzongott az érzékszerveit elborító együttes élménytől, amit más bor sehogyan, a furmint és a hárslevelű csak együtt nyújthat az ízek tobzódó élvezőinek.

Mint a fiatal özvegyasszony a fölserdült lányával, ahová az ember, ha betér, örökre ott marad, vagy igen hamar visszatér. Ahol a hozzáértő férfinek mérhetetlen a becsülete, és nem tud annyit adni, amit vissza ne kapna. Ahová csak az menjen, akinek komolyak a szándékai, akit nemcsak a fecsegő felszín, hanem a hallgatag mély is bensőből érdekel. Mint az eltökélt kincskereső, aki biztos abban, ha mélyebbre ás, csillogóbb gyémántokra lel.

Ebben a palotában a hárslevelű, ez a hamvas fruska szinte azonnal mutatja magát. Könnyed és gondtalan, mosolyt és derűt hagy maga után, illata az orrodba hatol, de a szívedig ér. Körül ölel, majd elfut, visszakacsint rád, és fölkacag, játszik veled, de nem tesz bolonddá. Bár könnyed, mint a friss tavaszi szellő, nem tűnik el nyomtalan. Agyadba vésődik és fölébreszti a vágyadat, fölkorbácsolja a lelkedet, és sosem simulnak el a hullámai. 

Nem tolakszik, mert tudja, hogy szép, és olyan élményekkel ajándékoz meg, aminek emlékei holtig megbizsergetik a szívedet. Elhiteti veled, hogy fiatal vagy, becsüli erődet, de érzed, hogy sosem uralkodhatsz rajta egészen. Átjárja felindult lelkedet, és akkor is ott rezeg benne, mint egy délibáb, amikor félig lehunyt szempillákkal évődve elhúzódik, hogy átadja helyét a ház nagyasszonyának.

Mert a furmint, uralkodásra termett. Hercegnő, aki tisztában van súlyával, és aki a hatalom terhe alatt edződött. Tartása tekintélyt sugároz, de a szemében ott a biztatás, nosza, mutasd meg mennyit érsz, mire vagy képes értem! 

Nem ronthatsz ajtóstul a házba, nem igázhatod le, tisztában van az értékeivel, nem adja olcsón magát. Meg lehet hódítani, de nem lehet elcsavarni a fejét, nem flörtöl, ha őt akarod, meg kell küzdened érte. 

Pedig csupa visszafojtott vágy, hullámzó indulat, a hamu alatt parázsló tűz, érdemes ember az, akit kitüntet a kegyeivel. Hosszú út vezet a szívéig, minden métere fáradságos és küzdelmes, nem léha kalandoroknak való. Ám ha tiszteled nemes tulajdonságaiért, ha megérted összetett jellemét, és becsülöd kivételes értékeit, amit magában hordoz, gazdaggá teszi az életedet, megmutatja neked, mi az igazi élvezet.

Magadévá teheted, pedig ő tesz magáévá, ragaszkodik hozzád, de nem adja föl magát, acélossá tesz, de igényt tart az erődre, fölnéz rád, de éreznie kell, hogy méltó vagy a csodálatára. Ha gyöngének bizonyulsz, átlép rajtad, és a porba tipor, ha érdemtelennek lát, nyomorulttá tesz.

Ők együtt a lágyság és az erő, az üde báj és a szilárd jellem, társ a boldogságban, vigasz a bánatban, a fellobbanó szerelem és a tartós szenvedély, minden együtt a borivó gyönyörűségére.